Napnál világosabb, hogy önfegyelem és önuralom nélkül nem tudunk semmilyen jelentős változást elérni az életünkben. Ahhoz, hogy megváltoztassuk az életünket, valamit másképp kell csinálnunk, mint ahogyan eddig. Ha nem változtatsz a szokásaidon, akkor ugyanúgy fog tovább haladni az életed mint ahogyan eddig is haladt. Sokan már-már kétségbeesve változtatnának az életükön, de mégsem sikerül nekik, mert nem hajlandóak fegyelmezni magukat. Bármilyen sikerről is legyen szó a világon, annak mindig ára van. Más szavakkal: a sikerért meg kell dolgozni.
Azok akik hajlandóak megfizetni a siker árát, azok el is érik a céljaikat. A baj azokkal az emberekkel van, akik nagyon szeretnének változtatni az életükön, viszont túl lusták ahhoz, hogy erőfeszítést tegyenek az ügy érdekében. A sült galamb nem fog senkinek sem a szájába repülni. Itt képbe is jött a lustaság fogalma, mint kritikus szempont. Egyes elméletek szerint az emberek legnagyobb bűne a lustaság, ugyanis nincs nagyobb bűn amit az ember önmagával szemben elkövethet, mint, hogy tudja, hogy mit kell tenni, adottak a lehetőségei a cselekvéshez, de a lustasága miatt nem kezd bele a megvalósításba. Ezzel nem könnyű együtt élni, főleg, amikor az ember középkora tájékán megbánóan, önmagát marcangolva gondol vissza azokra az elszalasztott lehetőségekre, amelyekkel nem élt, visszagondolva arra, hogy, ha nem lett volna lusta, akkor sokkal boldogabb élete lenne most.
Szomorú tendencia az is, hogy az emberek nagyon nagy többsége csak fejben éli meg az álmait, és a való életben a lustaságuk, fegyelmezetlenségük miatt sosem kezdenek bele a megvalósításba. A hatékony életvezetés egyik akadálya tehát a lustaság, amely vasbetonként ereszkedik közénk és az elérendő céljaink közé. És, ha a lustaság az önfegyelem és az önuralom hiányával párosul, akkor a kudarc elkerülhetetlen. Azonban ne felejts el, hogy az embernek szabad akarata van. A szabad akar kifejezést már-már olyannyira elcsépelt, és hangoztatott, hogy az igazi értelmét, már nehezen tudjuk felfogni. Nem az a kérdés, hogy az embernek van-e szabad akarata, hanem az, hogy használja-e, vagy sem. A szabad akarat lehetőségei adottak minden ember számára, igazi értelme az lenne, hogy az ember választani tudjon aközött, ami neki jó, vagy éppen rossz.
Az ahogyan a világra nézünk, amit gondolunk, mondunk mind-mind a szabad akaratunk megnyilvánulásai. Ugyanígy, a szabad akaratunktól függ, hogy rászánjuk-e magunkat a cselekvésre, vagy sem. Az önfegyelem és önuralom a szabad akaratunk magas rendű kifejezése. Amikor rászánod magad a cselekvésre, akkor ez erőfeszítésbe kerül, és mint minden erőbedobás, kellemetlen érzésekkel is társul egyben. Az önfegyelem az a faktor, ami segít a kitartásban. Az önfegyelemre azért van szükségünk, hogy a saját romboló szokásainkat le tudjuk győzni. A változás folyamata mindig kellemetlen, és az önfegyelem az, ami motivál bennünket arra, hogy mindennek ellenére kitartsunk a céljaink mellett.
Önuralomra van szükségünk abban az esetben, amikor egy rossz szokásunktól szándékozunk megszabadulni, azaz nem csinálni többet. A leggyakoribb terület ahol az emberek csődöt mondanak önuralom kérdésében az a dohányzásról való leszokás. Vannak akik tervezik a leszokást, de egyszerűen nem tudják azt megvalósítani. Ezek az emberek láthatóan átengedték az irányítást a függőségnek, mert az, kényelmes és nem jár fájdalommal. Az önuralom viszont, kellemetlen érzésekkel társul, mivel ellen kell állni a kísértésnek. Ezt az árat azonban csak nagyon kevesen vállalják be, mivel pokolian kellemetlen. Sokan közülük azonban trauma esetén döbbennek rá arra, hogy ez nem gyerekjáték, és ez motiválja őket arra, hogy bármi legyen is, vállalják az ezzel járó kellemetlenségeket, és leszoknak erről a káros szenvedélyről. Egy megszokott dolognak való ellenállás, pokolian fájdalmas tud lenni. Az embert akár a depresszió is kerülgetheti, de csak egy darabig.
Az igazán felnőtt ember az, aki képes ellenállni a káros szenvedélyeinek, fegyelmezetten kitart a céljai megvalósítása mellett függetlenül attól, hogy milyen kellemetlenségekkel jár ez. Aki nem hajlandó ezeket az árakat megfizetni a boldogulása érdekében, azok még mindig hisztiző kisbabák. Elég csak körbenézni, a hisztiző kisbabák körbevesznek minket, akad közöttük húsz, harminc, de akár nyolcvan éves is.
Fontos megjegyezni: Szenvedés nélkül nincs siker! Azok akik sikert akarnak elérni az életükben, hajlandónak kell lenniük arra is, hogy elviseljék az ezzel járó kellemetlen érzéseket. Aki erre nem hajlandó, az ne panaszkodjék, ha az élete csődben van.
Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot! Hálásan köszönjük kedvességed! 🙂
Bevallom én is ebben a helyzetben vagyok. Nincs elég önfegyelmen, akaraterőm olykor. Azon gondolkoztam, hogy ha rendszeresen gyakoroljuk az önfegyelmet, vagyis leküzdjük a lustaságot akármilyen kellemetlen az a dolog amit teszünk, vajon az önfegyelem úgymond növekszik? Esetleg az ezzel járó kellemetlenség pedig csökkenhet? Az önuralom és önfegyelem szavak helyett azért szeretem használni az ‘akaraterő’ szót mert (ez most lehet viccesen hangzik) így jobban el tudom képzelni, hogy az akarat-erőt növelni tudjuk.
Vajon ennek lehet valóság alapja?
Szia Róbert! Természetesen használhatod kedvedre az önfegyelmet az akaraterő kifejezés helyett, mert lényegében ugyanazt jelenti. Az akaraterő is olyan mint az izom, edzéssel alakul. Ha valamilyen fizikai terhelést sok ideig csinálsz, már nem lesz olyan nehéz a késöbbiekben. Ahogy te is fogalmazol: az ezzel járó kellemetlenségek csökkennek. Ez a gondolatokkal és az akarattal is így van, csak ez nem kézzelfogható. Pontosan ugyanúgy működik mintha az izmaidat erősítenéd. Akaraterő kell hozzá, és minél többet csinálod, annál inkább berögzül és már nem kell akaraterő, mert automatikusan cselekszel. A szokásaink is először akaraterőn alapultak. Amikor írni tanultunk az iskolában az akaraterönkre volt szükség ahhoz, hogy ezt megtanuljuk. Ma már ez természetes módon jön, és szinte gondolkodási sebességgel tudunk gépelni a számítógépen.
ÉN NEM
NAGYON TETSZETT!
Nagy igazság!
Ezek itt mind igaz dolgok, de szinte bárki leírhatta volna őket. Valakinek talán segít az, ha felpiszkálják azzal, hogy hisztis babának nevezik, de nem mindenkit. Létezik arra egyáltalán módszer, hogyan fejlesszük az akaraterőnket? Talán a küzdősportok, katonaság. De mit tegyen az, akinek nincs pénze vagy ideje küzdősportot művelni, mert mondjuk egy tanuló, vagy fiatal felnőtt, de mégis szeretne fejlődni?
Kedves Zsolt!
Az akaraterőt lehet növelni azzal, ha célokat tűzünk ki magunk elé, és ezeket le is írjuk. Tervet készítünk, majd a tervek szerint fokozatosan elvégezzük a feladatot. A küzdősportok kiválóak az önfegyelem fejlesztésére nézve, de más módon is lehet önfegyelmet tanulni. Csak csinálni kell és kész. Még akkor is, ha nincs kedved hozzá az adott pillanatban. Az érzelmeink, érzéseink fegyelmezése az önfegyelem titka.
Kedves Márton!
Minden tekintetben,minden gondolatával szinkronban vagyok a cikke vonatkozásában.
Aktualitása hatalmas és annyira élőnek érzem.A legelső szűrő természetesen én voltam amikor most többször is elolvastam.Igen többször is,mert így lettem teljesen képes az írása realizálásának.A mai világban és annak a hozzáállásában ez a cikk egy telitalálat.Dátumából ítélve pedig nem mai keletű,de ez mit sem számít és ma már még aktuálisabb.Csak körül kell nézni, látni, olvasni és hallani.Meglátjuk helyzetünket és sok esetben a szomorú helyzetünket amiben vagyunk,amiből nehezen vagy egyáltalán nem vagyunk képesek kimászni mert azok a jelzők vonatkoznak ránk is,természetesen rám is.Totál jó cikk és totálisan aktuális!
Üdvözlet Mindenkinek! Én is ezzel a problémával küzdök már elég régóta. Sajnos egyet kell, hogy értsek a cikkben leírtakkal: fájdalom nélkül nincs fejlődés és tartós gyógyulás sem a betegségeinkből.
Szerencsés az az ember, akit gyerekkorában önfegyelemre, rendszeretetre szoktattak (akár rendszeres fizikai munkával, valamilyen sporttal vagy egy meghatározott napi rutin következetes betartatásával) – sok szenvedéstől kímélik így meg felnőttkorában. Aki megtanulja a célok fontosságát, később kisebb eséllyel fog züllött, haszontalan életet élni, káros szenvedélyekbe menekülni, és elkerülheti a depressziót is. Ha viszont a szülők maguk is szétszórtak, határproblémáik vannak, vagy nem értek rá a gyerekkel foglalkozni, ezért inkább mindent ráhagytak, akkor később, sokszor a felnőttkor kezdetén ütköznek ki az ebből fakadó problémák… és sajnos az egyik baj vonzza magával a másikat: önbizalomhiány –> nehézségek kerülése –> folyamatos halogatás –> szorongás, stressz –> szétcsúszás, teljes káosz –> megbízhatatlanság mások szemében –> szégyen és bűntudat –> az emberi kapcsolatok leépülése –> pótcselekvések keresése a feszültség oldására (pl. evés, alkohol, TV-zés) –> energiaszint csökkenése –> depresszió –> még nagyobb önbizalomhiány, stb.
Az egyedüli megoldás, hogy hozzálátunk a régóta felhalmozott feladatainkhoz, bármilyen nehéznek tűnik is ez. De tényleg semmi más nem segít. Hiába száz könyv, a legtutibb tippek, vizualizáció, ima, megerősítések – a halogatás mögött rejlő félelmet csak cselekvéssel lehet legyőzni. Mert hiába szugerálom én magamnak, hogy képes vagyok rá – ha aztán mégsem teszem… A HAL-OGATÁS nem csak megöli az önbizalmat, de ahogy a neve is mondja – gyengíti az életerőt, és így végső soron a halálhoz visz közelebb.
Sok embernek nincsenek különösebb világmegváltó céljai, és vígan elvegetálnak anélkül, hogy bármiféle önuralmat erőltetnének magukra…
De ha egyszer az élet egy olyan helyzetbe hozza őket, amikor minden akaraterejükre szükségük van, az nagyon fog fájni. Jó példa erre a Csoda az Andokban c. könyv. Rögbicsapat kisgépe lezuhan az Andokban, 3000 m felett. Hamar rádöbbennek, hogy nem jön mentőosztag, és Istent is hiába szólongatják – egyedül magukra számíthatnak. Ahhoz viszont, hogy megmeneküljenek a dermesztő hidegben, át kell mászniuk az őket körbezáró, magas hegyeken. Nulla hegymászó tapasztalat, nincs felszerelés, hideg, hó, a sok halott hozzátartozó felett érzett gyász és fájdalom, aztán még egy lavina is újra megfelezi a csapatot, és élelem hiányában kénytelenek a halott társaikat megenni. Amikor nekiindulnak a hegyeknek, az egyik elveszti a lábát, a másik megvakul, a harmadik szakadékba zuhan, de aztán valahogy eljutnak egy faluba, és segítséget szereznek a még életben maradt társaiknak. Na, ez az akaraterő. Akinek nem volt, az meghalt. Ilyen egyszerű.
A mágiával foglalkozó könyvekben is, a szellemi erőket megidéző rituálék előtt mindig nyomatékosan leírják, hogy ameddig az előző gyakorlatokat (a figyelem és akarat összpontosítása) nem tudja valaki tökéletesen elvégezni, ne menjen tovább. Az ilyen sötét erők ugyanis nem szeretik, ha “csicskáztatják őket”, és ha kicsúszik a kontroll a kísérletező személy kezéből, annak könnyen megszállottság, elmebaj vagy halál lehet a vége.
Az fenti kettő egy kicsit extrém példa volt, mivel az emberek többsége nyilván nem akar hegyet mászni vagy démonokat idézgetni – de az akaraterő tényleg fontos, ha el szeretnénk érni bármilyen nagyobb célt. Lefogyni, letenni az italt, kigyógyulni a rákból, megnyerni egy versenyt, sikerre vinni a vállalkozásunkat, milliomosnak lenni… Magától, erőfeszítés nélkül ugyanis semmi nem fejlődik – csak visszafejlődik, elromlik, széthull, elpusztul… Vagy a mi erőfeszítéseink által növekednek a dolgok, vagy valami más rendező erőnek kell ott állnia a háttérben – ez pedig nem más, mint a Szeretetet, vagyis Isten.